Öt éves korom óta sportolok, nem tudtam soha elképzelni az életemet sport nélkül. Amióta kajakozom, mindig az élbolyban eveztem, nagy tervekkel és ambíciókkal. A sors azonban négy évvel ezelőtt közbeszólt, és komoly feladat elé állított. Leukémiás lettem, egyik napról a másikra, egy versenyről kerültem a kórházba, ahol nyolc kemény hónapot töltöttem, kemoterápiás kezeléssel. Gyorsan fel kellett nőnöm, életem legnagyobb harcához. Onkológia, kezelések, intenzív osztály, leépülés, fájdalmas, szinte öntudatlan napok, – sokszor kétséges volt, hogy lesz-e tovább. Teljesen leépültem, kihullott a hajam és a szemöldököm, járni sem tudtam, a tolókocsi volt a közlekedési eszközöm. A Szegedi Klinika a Tisza partján van, így amikor kicsit jobb napjaim voltak és néhány percre kimehettem levegőzni, láttam a kajakosokat, amint edzenek a Tiszán. Éreztem, tudtam, hogy nem lehet vége mindennek, hogy meg kell gyógyulnom, mert vár az olimpia!